Promenád

Regia Alba! tiéd ez az ének.

Egy oklevélen fénylett föl neved:

ismerlek már ezerötvenöt óta,

a Fehérvárra menő hadi útra

apai ősöm büszkén nézhetett.

Én még csak kétszer léptem át határod

délről érkezvén vasúton, buszon,

és most harmadszor készülök az útra

szétterítve egy virtuális túra

kellékeit a konyhaasztalon.

Emlékeim megerősítést várnak.

Modern térkép, hasonmás kiadás,

látnivalók listája s itt a Várnak

egy metszete… aggodalma a vágynak:

létrejön-e egy új találkozás?

Pókhálószerű fátyol fedi arcod,

nem láthat tisztán száz belső szemem –

Egy keresőbe írtalak be nemrég,

s a világhálón éles már az emlék

több ezer fotón, képen, szövegen.

A monitor varázstükrébe veszve

így, messziről csodállak, Regia,

mint jegyesét a legkisebb királyfi,

kit gonosz erők kényszerítnek várni,

s csak távolról szabad imádnia.

S már kész a terv: madártávlati séta,

huszonnégy óra – hatvan perc alatt.

Belefér minden: suhanás és néha

álmodozás, fagylalt, sebtiben léha

sorok jegyzése, pár korty és falat.

Délről érkezem most is – kósza széllel.

Ágak inognak karcsún – mint a nád –

a híres-neves Budai út fáin,

s a Víziváros köznapi csodáin

kezdődik ez az álom-promenád.

A Megyeháznál – mellső lábbal lépve

s fejét leszegve – egy bronz harci mén.

Hogy írta Vajda? Nagy árnyékok járnak:

a lovon ülő Szent István királynak

fenség palástján s patina – kezén.

A Karmelita templom szép harangja

lágyan meglódul, majd zengeni kezd.

Imára hívnak, tompán felderengnek

a szószéken a fények és a szentek

Maulbertsch freskóin. E hely… nem ereszt.

Nem emeli a testet, csak a lélek,

s viszi tovább a Budenz-ház fölé.

A miliő polgári, ám a szellem

a tudósé, ki nem tett senki ellen,

csak egy szerelme volt: a nyelveké.

Itt a Győri-ház vendégfogadója,

becsülték ám Thália papjai!

A Pelikán-udvar teátrumáról

írt Jászai s maga Petőfi Sándor,

látta Déryné és Szentpéteri…

Eltávolodnak a világi hangok,

a Székesegyház tömbje közelít:

kapuja tárul, felzúg nagy harangja,

szent királyaink szobra így fogadja

késő koroknak számos híveit.

A középkor századait túlélte

az Anna-kápolna, s épen maradt.

Csupa összhang itt színes rózsaablak,

oltár, mit barokk mesterek faragtak,

gótikus kapu, hálóboltozat.

Előtte áll Kálmáncsehi Domonkos,

térdéig ér a kápolna-makett;

jobb kezét óvón pihenteti rajta,

s a másikkal szinte szorítva tartja

a becses alapítólevelet.

Az Arany János utcán lassan lépve

tizenegy század jön szembe velem.

A dombtetőn a fejedelmi földvárt –

melynek sáncai közt védve, merőn állt

a négykaréjos templom – ismerem.

Itt temették el Gézát, s bizonyára

pompás, bizánci szertartás szerint…

Tovább, tovább! A Városháza térre

s a térnek minden megszentelt kövére

a délutáni nap rásüt megint.

Hiemer Mihály, a városbíró házán

zárt sarokerkély: kecses, rokokó.

Két szakállas kőfejjel díszítettek

a konzolok, tartói e remeknek;

szoborfülkében egy szent látható.

Sebestyéntől már szinte idelátszik

az oroszlános Országalma-kút.

Felirata deákul sem talányos,

mert Fehérvár: szabad királyi város,

s e helyt fut össze benne minden út.

Az Óváros szívében két szép templom:

a ferences és a cisztercita,

s egy óriási tömb álomszerűen,

nap-sárga fényben, nemes-egyszerűen:

ragyog a nagy Püspöki palota.

Falaiban a múlt emléke lüktet:

a Nagyboldogasszony-bazilika

ezeréves köveit őrzi immár,

hol tizenöt király térdelt az oltár

előtt, s került fejére korona…

És itt a Romkert – rőt árkádsorával,

nyugaton a Püspökkerthez simul.

Mauzóleumban István szarkofágja,

a múlt megannyi gyász-relikviája

s ezer titok, mi még földben lapul.

A Fekete Sas portálját csodálom,

a Virágóra deríti szivem’,

a Színház sem egy ütött-kopott hajlék,

régi szentély, de sok szépsége van még,

s kincse: az érték, mely belül terem.

Egy hosszú repülés – északkeletre:

Máriavölgy, a híres Bory-vár.

Ha kapuján egy emléktábla volna,

mi állna rajta – gondolom –, hogy szólna?

S hunyt szemmel, halkan olvasom is már:

Szép hitvesének emelé a Művész

e káprázatos várat, tornyokat;

minden árkádja, terasza és terme:

egy vallomás, egy ölelés. S haladt

(kínlódva néha, míg szárnyalva másszor)

titáni műve ötven év alatt…

Testük a földé, ám örök szerelmük

átlelkesít márványt és kőfalat.

Este lett közben, csillagtalan este,

eltelt a nap – röpke óra alatt.

Belefért minden: suhanás és néha

elmélkedés, kávé, sebtiben léha

sorok jegyzése, pár korty és falat.

Délre indulok – hűvösödő széllel,

közel az éj, az időm már lejárt.

A híres-neves Budai út fáin

és a Város hátrahagyott csodáin

végződik ez az álom-promenád.

A Fehérvárra menő hadi úttól

távolodom, de könnyű a szivem:

a monitor varázstükrébe veszve

nézhetlek – lehetsz akármilyen messze,

s most, Regia …fogadd el énekem.

(2009.07.01.)

 

 

Fejér megye és Székesfehérvár ezeréves évfordulós ünnepségeire írta ki a Vár c. folyóirat a verspályázatot, melyen "békakonty" jeligével megosztott első díjat kaptam. A díjat a megyeházán Spányi Antal megyés püspök adta át. Nem is tudtam (pedig gondolhattam volna), hogy egyházi körök mozgatták ezt a pályázatot. A vers megjelent a Vár c. folyóiratban is. (2009/3. szám V. évfolyam, 8-12. oldal) A díjátadás után bóklászva az egyik épületen lévő emléktábláról tudtam meg, hogy a megyeház terének legrégebbi neve Promenád volt...