Magunknak köszöntő, nektek intelem

Pedagógusnapra

Gondkoszorúzta homlokunkra

ne tegyetek ma se babért:
tiszavirág-ünnep, -dicsőség
úgyis kevés egy életért.
Hagyjatok csöndben ünnepelni
saját jajunk-bajunk szerint;
ne akarjatok fölemelni,
s ne kössétek meg kezeink.

Nem kellenek a hálakönnyek,
se igazak, se hazugok,
hisz titeket se könnyön vesz meg
idős apátok, fiatok -
Nem kell semmi, semmi ajándék,
boríték, se kitüntetés,
mert (értsétek meg!) pálybérnek
a semmi: sok, s a sok:kevés.

Sajgó sebet vág szíveinken
minden "humánus" rendelet,
mérgezett nyíl minden vezércikk,
amíg a rend csak egy "lehet".
Hamar leomló talapzatra
felállni nincsen szándokunk;
más a dalunk, s bármint ítéltek
(akár félkegyelműnek véltek),
mi mások lenni nem tudunk.

Gyarlók vagyunk, esendők, rosszak,
igen: ezer hibánk akad,
de kiválaszt és összeforraszt
valami erő, s így levénk kaszt,
mely néma esküvel - marad.
Marad szívós, szent akarással,
marad - kudarcokban botolva,
marad testi fogyatkozással,
marad, ha kell, hát megbomolva,
marad - futással fenyegetve,
marad özvegyen, marad árván,
és megvetett halálos ágyán
is csak marad, marad a pályán....

A pályán, miből semmi hasznunk,
épp csak annyi, hogy mindenünk,
bár rőffel, hüvelykkel, arasszal
nem mérhető... Hát mi marasztal?
Hogy magunk-szabta végzetünk.
Vénülő testben ifjú lélek

mindegyikünk. Az évek múlnak,
de ránc-simító gyerekségek
és aranytallér-nevetések
fizetségként ölünkbe hullnak.

Miénk a lélek ébredését
folyvást szemlélők nagy kalandja,
és miénk a legnagyobb bőség
s a dicsőség, ha akad néha,
ki a tudásunk meghaladja.
Amit adunk, az pályabérünk,
művünk lelkekbe írva van,
viszonzásul kapjuk, hogy élünk
szíveikben - határtalan'.

Hagyjatok hát csöndben örülni
saját törvényeink szerint;
ne akarjatok fölemelni:
majd mi lenyújtjuk kezeink'.
Fénykoszorúzta homlokunkra
ne tegyetek ma se babért:
tiszavirág-ünnep, -dicsőség
úgyis kevés egy életért.

Isten éltessen bennünket pedagógusnapon (és úgy általában)... 1986. június 1. (vasárnap)