Reflexió az asszonynép köszöntésére

(propositio, invocatio, enumeratio)

Megköszönvén szépen az nagy tisztességet,

mellyel itt illették az sok fehérnépet,

reflektálnók rögvest az innepi szókra,

nyújtván kezeinket ártalmatlan csókra.

Az tengernyi sok bók szeminket lekumta,

az nyájas évődés fülünket bécsukta,

az csipkelődések nem szomorítának,

az tréfálkozások meg- s felvidítának.

Zrínyi Miklós lelke! Ki zöld laurusbul

viseled koszorúd, és nem gyönge ágbul,

hanem fényes magyar alexandrinusbul,

van kötve koronád duplázó hatosbul!

Adj pennánknak erőt, úgy írhassunk, mint volt,

azokrul, kik lelke élő-érző, s nem holt.

Most előszámlálnók mind az férfinépet,

az sok merészséget, deli vitézséget.

***

Az hajnalnak oszlik ködje s pirossága,

de az várbul hallik ellenség zúgása.

Nem ellen az! Sehun nem látni egy béget,

csak számos bukottak békés hada béget.

Föl s le száguldoznak, szemük forga vérbe’,

mintha szomjaznának gyaur tanárvérre –

Az nulladik óra az kezdetét veszi,

az korrepetálás soknak eszét veszi.

Az lépcsőn felkúszik most egy útitáska:

agg Vermes bajnoknak válhatatlan társa.

Míg az várfokra ér, jobbra-balra hullnak,

az sok áldást morgók imára borulnak:

„Áldott legyen az nap, az hónap s az év is,

amely Muki bácsit nekünk szánta mégis!

Áldott az kísérlet, a’mely, ha sikerül,

az egész építmény levegőbe repül!”

De ki mozog alant, nesztelenül lépve,

óvatosan, halkan kávézóba térve,

kabátját levetvén, táskáját kinyitván,

röpdolgozathegyet abból kiborítván?

Lengyel az, nem török, de nem ám nyelvére,

hanem figyelmezvén vezetéknevére.

Nomen non est omen: sem nem szolidáris,

sem nem üzletember, sem nem generális.

Jaruzelskit ő csak tévéből ismeri,

és az üzletelés sem kenyere neki,

Wałęsa messzebb van tőle, mint Velence,

sarokban sekkel a vezérrel cselezve.

Most ez csöndes órán nincsen kedve enni,

azon töpreng: este kár volt hazamenni,

itt az sok dolgozat, javítatlan írás…

Már száguld is tolla: lészen sírás-rívás.

Nyikordul az ajtó, emelé az huzat

az levélként forgó, gyűrt papírlapokat,

az gyér tudománnyal jól teliszenvedett,

hézagos irományt, sok szócsépléseket.

Az szemöldökfáig tornyosul alakja,

az reggeli napfény is csak ámul rajta.

Ily délceg termetet, ily delejes szemet

az nap is ritkán lát. E vitéz ki lehet?

Hatalmas bőriszák reng – mint tegez – vállán,

bozontos, szép szakáll is felsejlik állán,

s ah, milyen fenséges, ahogy bévonúla,

s keze gondterhelten szakállába túra!

Ím, leereszkedék, páncélját leveti,

az asztalra dőlvén nyugalmát temeti,

osztálykönyvbe pillant, villámlik az szeme:

maroknyi népének hiányzik a fele…

Hidasi – mert ő az – kirúgja az széket,

fránciául szidja fönt az istenséget,

felsejlik előtte Fránkhon minden bája,

meg a tanárpálya minden nyavalyája.

Üres az lépcsőház, oh, de nem sokáig,

csak az főkaputól Kovacsics Csabáig:

öles léptekkel tör föl a vár fokára,

az zord tél deret szórt födetlen hajára.

Mily szép magyar ember! Jó reája nézni,

igaz, nem néz vissza, hogyha ezt megérzi.

No, de sabaj! Várják. Az lépcsőkanyarban

őrszemek rohannak föl a hírrel: – Itt van!

Néma méltósággal lassítván lépteit,

felvont szemöldökkel, szűkítvén szemeit,

Gioconda-mosolyát bajusza elrejté,

az gáztörvényeket piano elkezdé.

Őnála felelni: csupa titok s mámor!

Nem tudja senki azt, ki felelt, hogy’ s hányszor –

Magyarázatin van oly nagy ámuldozás,

s bizonyítványkor van mégoly csudálkozás…

Mi sátáni robaj hasítja fülünket?

Tán ütközet készül? Mi csípi szemünket?

Orrfacsaró bűzt az udvaron mi áraszt?

Tán egy álgyugolyó, mi ily dörejt támaszt?

Nem álgyugolyó az, sátánnak szekere

az, mi békés reggelt csúfosan fölvere:

Trabant az, kiszálla most egy gyaur vitéz,

Adidas mellvértje tűzpirosan igéz…

Ruganyos léptekkel közelg az jó Tarján,

egy bölcsész bajnok is lohol vala balján.

Szembejön sok gyermek, köszönnek nagyokat:

jobb ma két edzés, mint holnap egy dolgozat.

Az ifjú bajnok most támadásba lendül:

elkéré az öszves fiút az terembül.

– Szörnyűn fontos meccs ez! – Az jó bölcsész tátog.

Tiltakozni nem tud: fuldoklik és krákog.

– Odavan az órám! – Ez iskolaérdek! –

Közben az lovagi nagy terembe érnek,

ott az falon tábla, előtte vitézik

az fővezéreknek üzenetit nézik.

Egy nyurga, szép vitéz, seregnek lantossa,

kezeit fejéhez-szívéhez kapdossa,

ő is az várfokon harcolók Lakója,

néki is e pálya az sója s bakója.

Nem pengeté mostan kithara húrjait,

sok feladat mián szerteszakíttatik:

az jellemzéseket éjjel-nappal írja,

az továbbtanulást csínnal igazíjja.

Fogytán már erői, de lélekkel bírja,

alapórán, sávon az népet apríjja.

Pihenj, jó kithara! Gazdád gondok nyúzzák,

Inter arma – tudjuk – hallgatnak az Múzsák.

Fönn az vár fokán jár az nap – fölkelőben

kísérvén két vitézt nagy előkelően,

ráhullik sugara busa szép fejükre,

némeai vadként törnek ellenükre.

Egyikük a tudós, vitéz Kemény Endre,

az végvéri konyha deríté csak kedvre,

oly nagyon emészté testét a tudomány,

hogy győzze táplálni szakácsné, konyhalány.

Háromszor is kér a főtt paszulyból bőven,

más illyen adagtól volna temetőben,

néki meg se kottyan, s szóla, míg pihegünk:

–  De hosszú egy nap volt. Mikor ebédelünk? –

Kiváló vitéze ő az algebrának,

az fizikának meg geometriának,

s bajvívó mestere mindhárom fiának,

kik rajta –  mint ostromlétrán –  föl- s lehágnak.

De hogy egyik szómat másikba ne őtsem:

Kemény vitéz mellett másik is mén bőszen,

az vad harci zajok ördögi tudora,

az erősítésnek ifiú doktora.

Szálfa magas bajnok, rémisztő erejű,

reng az föld, merre jár, de jóságos szemű,

nem volna ő képes ártani egy légynek,

bár egy pofonja is átképez lepénynek.

Az magosban nyitja titkos kamoráját,

béindítja minden csudás masináját,

tódulnak az népek, szájuk tátva marad,

amint ez nagy tudós szerkezetin matat.

Az munkáját látván: nem asztalos, nem ács,

az családját nézvén: nem más ő, mint Takács,

Isten ostorának örökölte nevét,

az mulatozáskor ő varázsol zenét.

Ám mulatozásnak nincs ideje mostan!

Gyülekezék az had kicsiny oszlopokban,

háromnegyed nyolcat mutat az napóra,

két bajvívó hős jön, készül riadóra.

Az felvonóhídról érkezik Hidvégi,

az lovagteremben sisakját letépi,

felettébb ingerlik újdonsült vitézi,

haragját restség és mulasztás tetézi.

Roppant akarattal s önmérséklettel bír:

nem látszik rajt’, jó-é, rossz-é a kapott hír.

Olvassa az táblát, elborúl az agya:

ma is későn végez, még később ér haza.

De nem ül ki dühe okos két szemére:

ura önmagának, ez az ékessége.

Ő az élettannak veretlen vitéze,

az természet minden titkát kifürkészte.

Tudja, mi az ember: sárbul, napsugárbul

alkotott nagy csuda, fény azkire ráhull.

S tudja, mi van bévül: féktelen indulat,

pusztító szenvedély, kegyelem, akarat.

Az sok nagy titoktól tekintete bölcs lett,

az kaszabolásbul részt ki soha nem vett:

megértőn szemlélé az nagy vagdalkozást,

az csöndes szavai adnak megnyugovást.

Deres Hajdu bajnok az másik érkező,

az históriában mindent jól esmerő.

Az bölcsesség süt le derűs homlokáról,

az megfontoltság szól mindenik szavából.

Az világtörténet s magyar história

késztette az harcot nyilván útálnia.

Szópárbajt sem vív ő, be kell vallania,

hogy fő ékessége az diplomácia.

Képes úgy a rosszat, hibást megbírálni,

hogy az, akit illet, kénytelen bélátni:

az bírálat szava nem csorbít, de éltet,

s csendes rosszallása szinte már dicséret –

Közelg az ütközet, sok vitéz jő ottan,

Magyar Béla megett lépvén fürge sorban.

Vezényszava hallik jó Magyar Bélának:

harci riadót fúj minden daliának.

Kiváló egy harcos, szervezésben első;

termetre alacsony, de jellemre felső!

Buzdító szavára az sereg megmozdul,

egy kurjantására az halálba indul.

Az testi erőnlét szíve ügye néki,

Áldják nevét ezért az vár agg vitézi,

s dicsérendő, ahogy szívós akarással

hadakozik folyvást az elpuhulással.

Magyar Béla mögött vonul Horváth István,

barna irha fedi, akár egy alispán.

Úristen áldotta rajztudással kezét,

az természet tette álmodóvá szemét.

Lelkének mindig az minden kévánsága,

hogy az végváraknak öszves szép leánya

– aktot ülvén néki –  rája hagyatkozzék,

az sok csáb s női báj néki mutatkozzék.

Képes krónikát is rajzol arany keze,

az mozaikfalon csügg fátyolos szeme,

mi sincs messzebb tőle az sok öldöklésnél,

inkább keres vigaszt az táncnál, zenénél.

Csörg az ajtó vasa, csapódik az pántja,

Sok harcos köszön rá ősz Hegyi Balázsra.

Tisztelettel hódol az sok vitéz néki,

amint tekintete az sok szempárt éri.

Ősz hajú az bajnok, ah, de ifjú szíve!

Az sok jelességgel vala ékesítve:

görögül s deákul tanítja az népet,

az magyar poésist, virtust, tisztességet.

Fáradhatatlanul járja az hegyeket,

csúcsokra vezetvén ifjú vitézeket.

Az Csendes-óceán az lelkéhez: tócsa!

az mély emberségben sok van, ki adósa.

S ekkor elüté az nyolcat az toronyban,

jő az várkapitány, talpig harci vasban,

ah, de nem nehézkes az vasban járása:

oly könnyed és halk, mint párduc suhanása!

Szeme villámot szór, feszült arca izma,

mintha vezériben oly nagyon nem bízna.

Belefújat minden harci trombitába,

az sok hős bajnokot sarkallja csatára.

Az későn érkezőn megakad az szeme,

s oly szúrósan nézé, hogy az visszamene… –

Most sisakrostélyát tolja homlokára,

határozottsággal szólít az munkára.

Kitör az sok bajnok, béindul az roham,

föl az garádicson az várfokig rohan.

Az várkapitány meg –  hős Zanati Béla –

az teremben marad, csukódik rostélya.

***

Leereszté paizsát tölgyfa asztalára,

belemerülvén az magasb algebrába,

most felemelkedék, az ablakhoz álla,

s ily szavakat szóla háládattal szája:

„Csöndesek az termek, az légy sem zümmög mán,

Engedd béfejeznem, hatalmas Zrínyi bán!

Míg élek, harcolok az hős tanárhaddal,

vígan buríttatom hozám homujával!”

(1986.03.08.)

A Kecskemét – Nagykőrös útvonalon tett nőnapi tanári kirándulás és a díszebéddel egybekötött köszöntő emlékére, a JÁG férfi tanárainak, szeretettel: szgá. (Az egészet a távolsági buszon írtam, mert otthon nem jutott rá időm. A gyerekeim ekkoriban 6, 8 és 10 évesek voltak...)